Hely-változás, átváltozás...

Amikor belül változások indulnak, akkor az kívül is bemozdítja a teret. Konkrétan is. Ilyenkor átsuhan egy gondolat: "hmmmdejóólennegyműteremitthonra"...és egyre csak sorjáznak a "dejólennék" :) Ez olyan, mint amikor azt érezzük, hogy szomjas vagyok, akkor már a szervezetben valahol hiányzik egy kis folyandék, és minél tovább húzzuk az időt, annál feszítőbb lesz az érzés, hogy HOL1POHÁRVÍÍÍZ!!!

A változás számomra olyan, mint egy pohár víz. Van/volt, hogy felkínálja/ta az Élet, és legyintettem: köszi, most nem kérem. Aztán kiderült, hogy biza' észre sem vettem, hogy már mióta "nem ittam". Manapság kívánchian várom, hogy milyen ajándékot rejteget magában. Ebben a mostani költözős folyamatunkban is nagyon jól követhető, hogy hol bukkannak fel a saját rejtett aggodalmaim, mikor köszönnének be, ha hagynám. Itt-ott bekopogtat a környezet és a régi életem mintája - "kifogodtudnifizetni", "holleszelutána" , "milyenleszegyedülagyerekeidnek" blablabla. És nagyon jó azt figyelni és érezni, ahogyan minden 6ás mellett és közben minden halad a maga tempójában. Hálás vagyok minden kérdésért, 5letért, mert mind-mind a lehető legjobb megoldás felé terel, amit szerencsére már nem kívánok egyedül kitalálni. Mert úgy sem tudnám.

Amikor egy-egy lakást megnézek, akkor merek ott a helyszínen is arra támaszkodni, ami ÉRZEK. Figyelek és arra is figyelek, amikor valami elterelné a figyelmemet. Számomra a félelem arcai olyanok, mint az ijedt gyerekeket. "Ők" az egóm eszközei. Már nem küldöm a sarokba vagy a sorvégére ha felbukkannak. Már nem veszexem "velük". Hol hangosan, hol némán szólok, ahogy a helyzet megkívánja. Nem akarom legyőzni vagy átalakítani egyiket sem. Inkább úgy teszek, mint azokkal a gyerekekkel, akik megijednek: "Gyere ide-nézd-megmutatom-menjünk együtt." Kibékültem a félelemmel és egyre kevesebb időre és ritkábban találkozom "az arcaival". Nem bújok el előlük senki és semmi mögé - és ahogyan mindenféle tanítások mondják: ELTŰNNEK, ÁTALAKULNAK, ELPORLADNAK, FÜSTTÉ VÁLNAK. Lehet, hogy ott sem voltak? 

Gyakorlat:

Figyelek és felismerem a félelmeimet, bármilyen formába is csomagolják a történések. Figyelek és elfogadom a félelmeket, mert tudom, hogy belőlem vetítődik ki. Tudom, hogyha nyugalommal közelítek magam felé a csoda megtörténik: az elmém megnyugszik, és minden és mindenki a helyére IGAZodik. Ahogy benn, úgy künn :) Ahogy a bennem lévő félelmek elporladnak, a környezetem is a nyugodttá, támogatóvá válik. Abba hagyom a félelem kivetítését, helyette nevetést és rendezettséget sugárzok. Hátralépek és Határtalan Öröm és Szeretet bölcsességét követem. 

Ne a hiányra koncentrálj...

Ezt a mondatot is megtaláljátok abban az új részében az oldalnak, amit a nyári elvonulásom közben rendeztem össze Öröm-Hír-Adó néven.

Annyiszor írtam már ennek a gondolatnak a kapcsán, hogy szinte unalmas is lett számomra. Hallottam, ahogy az egóm a háttérben pampogta: "jaaajjjmáááánmeginteeez-TUDOOOMMM". Erre jönnek a helyzetek válaszul, hogy akkor CHINÁLD - chináld úgy, hogy ne a hiányra koncentrálsz. Ehhez a költözés egy ideális pillanat, és a finisbe érkezett ez a téma most az életemben. Nagyszerű helyzet gyakorlat ahhoz, hogy milyen nyugalommal megélni egy ilyen váltást, változást. Hmmm, mindig van hely a fejlődésre :) :) :)

Még mielőtt azt hinné bárki is, hogy minden pillanatban maga vagyok a megtestesült nyugalom, szólok, hogy NEM. Azt viszont jó érzés figyelnem, hogy amikor az egóm követeli az új címet, ahol majd szeptember 1-től élek, amikor méltatlankodik, hogy mikor lesz már a kulcs a kezemben, akkor ez olyan érzés, mintha a lépcsőházból, vagy az utcáról szűrődne be valami zaj. Ha közelebb kerül, akkor pedig azonnal előkerül a jó öreg: ÜLJ LE - LÉLEGEZZ - NE MOZDULJ gyakorlat :) Nagyon hálás vagyok, hogy az elmúlt egy hónapban ennyit lehettem nyugalomban, csendben, a természet minden erejével támogatva és olyan barátok és emberek között, akikkel minden pillanat maga a megtestesült jókedv volt. Ennek az ÉLMÉNY-CSOMAGNAK a segítségével is könnyebb, hogy kívül maradjanak az egóm pánik keltő "okosságai".

Jaaaaa és itt van a kedves nyitó - illetve a címben szereplő - mondat. Szóval térjünk csak vissza az elejére, azaz oda, hogy "Ne a hiányra koncentrálj". Amit 2007 óta dob fel újra és újra a csendes elmém és számtalan krízisen segített már át, most a pakolás közepén újra teljes Hang-Erőre kapcsolt bennem. Nem is olyan régen, a könnyeim függönye mögül érkeztem az "értelmezés"-ben oda, amikor a reggeli csoda-gyakorlatomat olvastam éppen, hogy: átadok minden félelmemet. Abba hagyom végleg az Égtől leválasztott életemet. Ehhez hozzákapcsoltam azt a csodás mondatot is, hogy "Csak az lakozik az elmémben, amit Istennel együtt gondolok"

Kedves Nap-L-OMmmmm...

1995. december 2. hajnal 4:20

"Mivel képtelen vagyok lecsendesíteni az agyam, ezért néhány dolgot leírok. 

Ezeket már rég cipelem."

Ezekkel a sorokkal "indult" tudatosan az a szokásom, hogy kiírom magamból a feszültséget okozó gondolataimat. Akkoriban ennek nem tulajdonítottam gyógyító vagy terápiás jelentőséget. Sőt! Eleinte gyerekesnek is tartottam és szégyelltem is, hogy milyen buggyant dolog már ez. Mivel gyerekként is mindig voltak naplóim, olyan amibe beleírtam a verseimet, a 7köznapi élmények egy részét, így teljesen az "olyangyerekesvagy" címke mögé raktam ezt a típusú kommunikációt. Ma már tudom, hogy egy nagyon 6ékony gyógyulási eszköz a naplózás.

Sajnos nincsenek már meg a gyermekkorom feljegyzései, pedig élmény lenne visszaolvasni az akkori életem pillanatait. Most miközben írni kezdtem ezt a bejegyzést, jutott eszembe az egyik versikém. Így maradt fenn az emlékeimben (7-8 éves lehettem): 

Hullámok mindig vannak...

Amikor sok évvel ezelőtt a spanyol tengerparton volt szerencsém dolgozni, és minden nap a tenger volt a fő terep, ahol az élet zajlott, akkor született meg bennem az a nyilvánvaló tapasztalat, hogy HULLÁMOK MINDIG VANNAK. Abban persze vannak különbségek, hogy mennyire nyugodt a felszín, vagy nem, abban is, hogy mekkorák a hullámok, kicsik vagy akár nagyobbak. Hosszú kihagyással jósorsom újra  a tenger mellé hozott. Itt élem most a 7köznapok örömét, és figyelek. Magamra, másokra, a bennem hullámzó érzésekre, gondolatokra, érzelmekre. Figyelek és lassulok. Gyógyulok tovább.

Elém került épp egy gyakorlat A csodák tanításából. Ez az a könyv, ami olyan természetes része az életemnek, mint az, hogy lélegzem.

Íme a részlet:

A természetben természetesen...

Mostanában többször is megérintett az az érzés, hogy mélységesen megértem a félelmét és a feszültségét azoknak az embereknek, akik úgy élik az életüket, hogy a fizikai testük és az általuk lát6ó világ a valóságuk és kész. Ez tényleg félelmetes. A duális világban pedig a feszültség is "természetes". Emléxem, amikor gyermekkoromban lefekvés után rettegve hallgattam a vérem lüktetését, a hűtő zúgását és nem tudtam felfogni, hogy van olyan, amikor ezeket nem látom, nem hallom, és nem tudtam felfogni, hogy mi van utána. Nagyon féltem, hogy meg fogok öregedni és nagyon féltem a haláltól. 

Szerencsémre a gyermekkoromban is sokat lehettem a természetben. A kétpó bakterház és a körülötte elterülő almáskert, gabona táblák sora, a kiserdő az ibolya szőnyegével, mind-mind segített, hogy vidáman töltsem a napjaimat. Merengtem, bringáztam, hintáztam az eperfára szerelt hintámon, és élveztem a szabad életemet. Akkor szembesültem először, hogy valahogyan másképp szemlélem az életet, amikor középiskolás koromra kollégiumba kerültem. Ott éreztem meg igazán a versengés, a "kinekmilyenruhájavan", "kikinektetszik" ésatöbbi,ésatöbbi :)