Hogyan vagyok tünet mentes...

Korábban már írtam a "lakás-albérlet-hogytermelemki" kálváriámról, ami bennem és így körülöttem is kavargott heteken át. Szerencsére egy négy napos Szerelmes Zarándoklat időben észhez térített, mi több, kellőképpen fel is töltött. Külön hálás vagyok a vezetőinknek Krisztának és Zsoltnak és nem utolsó sorban Zoli bácsinak a finomságos ételekért. No és minden kedves társamnak, akikkel együtt töltöttük ezeket a varázslatos napokat.

Szóval ott az erdő csendjében teljesen tisztán lát6óvá vált számomra, hogy újabb kapujához érkeztem a tünet mentességemnek. Egy hajszálon múlott, hogy a testemet kikészítsem. Az erdőben a lábam a harmadik napon jelzett: enyhén görcsölni kezdett az egyik vádlim, és nem chitult estére sem. Észrevettem "kimaradok", "lemaradok" játszmákat magamban, azt is, hogy rágörcsöltem a "eztakicsitmárkibirom"-ra, hiszen már csak egy nap volt hátra. 

Szinte visszhangzott bennem egy szó, amit anno az autoimmun betegség kezdetén ismételgettem: ELFÁRADTAM. Így a támogató légkör segítségével megszületett bennem az a döntés, hogy megengedem magamnak a pihenőt. Ennek lett az az eredménye, hogy a társaimtól külön töltött pihenő idő is az örömteli pillanatok számát szaporította. Majd velük együtt fejeztem be a zarándoklatot Tihanyban az Apátságban, Meg6ó, felszabadító és maradandó élménnyel gazdagodva. Köszönöm mindenkinek.

Hogyan vagyok tünet mentes egy gyógyít6atlannak diagnosztizált betegséggel a "listámon"? Úgy, hogy amikor a testem jelez, és megijedek, hogy nem múlik a fájdalom, akkor a lehető legrövidebb időn belül félre állok, kimondom a "varázsigét: nem-tu-doooom-mi van-ve-lem...és...figyelek. Figyelem a légzésem, a testem, a mozdultaim és a gondolataim is. Általában először leírom, hogy mit érzek. Mert az írás segít a felismerésben, és abban, hogy tisztábban rálássak a helyzetemre. Azt is tudom, hogy a fecsegéssel szétszórom azt az erőt, ami a döntéshez és a lépésekhez szükséges, ezért ezt igyexem kordában tartani. Ezt persze nekem nem könnyű. Majd megbocsátok magamnak, újra és újra, és közben:

• hagyom, hogy előbukkanjanak a félelmek, játszmák, rájuk nézek és szeretettel szélnek eresztem azokat;
• megállok; figyelek; lé-leg-zem;
• átgondolom, hogy mit szükséges megváltoztatnom ahhoz, hogy a fájdalom megszűnjön; (fizikai és mentális szinten is - ha kell gyógyszert is használok)
• megvizsgálom, hogy mennyire tértem el a saját tempómtól;
• kicserélem a félelmet gerjesztő gondolatokat, cselekedeteket; 
• amikor úgy érezem, hogy egyedül nem megy, akkor segítséget kérek, olyanoktól, akik elfogadnak úgy, ahogy vagyok;
• pihenek :)

...és újra és újra változtatok és változom...

Gyakorlat:

Figyelem a testem jelzéseit és észreveszem a legapróbb kényelmetlenséget is. Észreveszem, ha elfáradtam, észreveszem a fájdalmat, és a saját erőnlétem szerint döntök a pihenésről. Szánok időt  a feltöltődésre, és gyengéden bánok magammal a legnagyobb kihívások közepette is. Megbocsátok magamnak akkor is, ha olykor elvétem a tempót. Szeretem magam akkor is, amikor változtatok.

Csodás legjobbakat mindenkinek!
Csajági Ildikó
ÖrömTréner

Vagyok, ahol vagyok...

Nem olyan régen egy Robin Williams halálával kapcsolatos cikk és videó 6ására kigurult belőlem egy újabb vers. Az írás végén azt is elolvas6tjátok. Előtte azért merengek egy kichit chilisen, hogy mi a viszonyom nekem MOST a halállal.

Ahogy a halottak napját figyelem magamban újra azt tapasztalom, hogy egy örömteli érzés ébred bennem, ahogy a világító mécseseket nézem a vonat ablakából. Lehet morbidnak tűnök. Inkább itt írogatok, a "temetőjárás" helyett. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért is? Az egyik egyszerű válaszom az lett erre, hogy a szeretteim ITT VANNAK: BENNEM élnek.

Ez is üres frázis volt amíg igazán közeli hozzátartozóm el nem ment. Először a nagyim távozásakor érintett meg a hiánya valakinek, aki szerves része volt az életemnek. A gyermekkorom nyarait náluk töltöttem, a "varázs-teáája"  a mai napig a téli esték fontos kelléke. Hála érte :) A saját halálhoz közeli élményeim számolták fel bennem teljesen a távozással kapcsolatos félreértelmezéseimet. Ennek a feldolgozásában sokat segített az általam is oly sokat emlegetett könyv: A csodák tanítása.

Az édesapám elvesztésekor a fájdalom és a hiány érzésébe keveredett mindig egy kis kuncogás, mintha mindig suttogta is volna:"itt vagyok". Azóta (2012) természetessé vált számomra, hogy elmosolyodom és gondolataimmal "megmutatom" Neki, hogy mi minden változott meg, amióta nincs testben köztünk. Szokásommá vált örülni az életnek és tisztelni minden pillanatot és ÉLményt, amit még átélhetek. 

Nem régen egy Tolték orákulum kirakás kapcsán a mexikóiak halálhoz fűződő viszonya is abban erősített meg, hogy az életre figyeljek. Ők ugyanis megszentelt szimbólumként tekintenek az elmúlásra, és nem az élet ellenségének, hanem egyenrangú partnerének tartják a fizikai testből történő elmúlást. Azt vallják, hogy mivel a halál biztosan bekövetkezik, ezért inkább a halál mindent elsöprő és kiegyenlítő erejére  érdemes figyelni. Náluk a halottak napja egy vidám népünnepély. Lehet a mexikói szappanoperák is ezért olyan harsányak :) 

Nem járok temetőbe és mégis. Szívesen bringáztam ki a nyáron is, és ha úgy viszi az utam, akkor teszek egy kört, és figyelem a hangulatát. Azért is érdekes, mert gyermekkoromban úgy jártan oda, mint egy játszótérre. Anyukám kolléganője korán elveszítette a kisfiát, és "Őhozzá" mentem mindig vígan. Amikor iskolás lettem büszkén olvastam a neveket, köszöntem az ismeretlen ismerősöknek, és számolgattam, hogy ki mennyit élt. Aztán egyszer csak megjelent bennem a félelem, megérintett, hogy "ittnemlehetígyviselkedni", hogy milyen lesz, amikor nem hallom a hűtő zúgását, megijesztett az éjszaka csendjében a pulzusom és a szívem zakatolása. Akkor és ott valami úgy rakódott össze bennem, hogy a halál félelmetes.

Muzsikus Lelkész...

Egy januári estén együtt autóztunk Mezőtúr felé. Vera vezetett és abba a városba tartottunk, ahol jómagam a középiskolás éveimet töltöttem. Időutazónak éreztem magam. Megint nagyon jó hangulatban telt a koncert.  A hátsó sorból figyeltem, és borzongva hallgattam. A helyi szervezőket is meglepte, hogy olyan embereket is felállított és megénekeltetett Verocska, akikről senki sem gondolta volna, hogy ilyen felszabadultan fognak mulatni.

Visszaindultunk, hazafelé az éjszakában, amikor is azt mondta  a barátosném, hogy Ő biza' szívesen lenne pap. Erre azt bírtam válaszolni: " De hát már az vagy, egy muzsikus lelkész. Ráadásul olyan, akinek a színpad a temploma és akinek a lelkében az esze." Ma is így gondolom. Sőt! Igen Tóth Vera az, aki mellett ezek a szavak születtek.

Őmellette igazán megtapasztaltam, hogy milyen az oly sokak által irigyelt rivalda fény valódi arca. A szemem láttára vállalta újra és újra egy tiszta hangú és lelkű pachirta, hogy olykor sárral dobálják. És dalolt és dalol rendíthetetlenül. A Sorskerék című dal (2010) megjelenése után nem sokkal került az életem teljesen egy másik kerékvágásba. Az oly sokat emlegetett autoimmun fejezetet bogoztam éppen. Emléxem, hogy amikor 2011. áprilisában kijöttem a kórházból és először szippantottam bele a változásba magam körül, akkor végig ezt a dalát hallgattam: "Órjás-súly a bánat/elnyűtt nagykabát/rám nőtt, lassan bőrömmé vált."

Aztán amikor éreztem, hogy lejárt a "mamaszoknyájamellettlenni" időm, és a belső Hang-Ommm azzal chitított, hogy: "Várd meg, hogy kérjenek, várd meg, hogy kérdezzenek, várd meg, hogy hívjanak." - akkor egyszer csak megcsörrent a telefonom és Vera szólt bele. "Leadtam a neved,  és szeretném, ha ott lennél a Családbarát műsorban, a szülinapom kapcsán. Készülj, mert rád cuppantak". Ott ültünk egymás mellett. Majd folytatásképpen lett egy személyes forgatás is velem a gyógyulásom történetéből. (A műsoron belül a 44:05perctől - 48:33 percig tart. ) Mindig megleptek ezek a helyzetek,  és közben mégsem. Drága Égi Tervezőnk mindig a legjobbkor és a legjobb formában fonta és fonja össze az életeink szálait.

...és a mese újabb fordulóját az idei nyár hozta meg...

Szerintem a sorsunk soha nem hagy el minket. Sőt! Ha félre állunk, és átadjuk az irányítást a Természetfelettinek, akkor ajándékokkal halmoz el. Csak győzzük befogadni. Amikor megtudtam, hogy Verának hamarosan a nyomdába kerül a könyve, és rólam is írt benne, biza' elakadt a szavam. Badarságokat beszéltem és csak hüledeztem. Meglepett, és mégsem, hiszen a szavaival egyszerűen és természetesen foglalta össze a múltunkat, s a jelenünket. Azóta  a könyv a kezemben - Tóth Vera: Gyémánt.  Igen. Gyémánt.

Zsonglőr-s-Ég...

Régen volt ennyi pörgetős-pörgős pillanat az életemben, mint az elmúlt hónapban. Azóta sincs hátradőlés, de vannak tanúságok. Péladául rendszeresen kellett volna 1időben többhelyen megjelennem. Olyan is előfordult, hogy nem tudtam teljes figyelmemmel jelen lenni az adott helyzetben, és ilyenkor hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Ilyenkor a testem, mint a legjobb barátom, azonnal jelzett: lassíííts-lassíts! Szerencsére CSENDesedik minden, bennem is és körülöttem is.

Visszatekintve erre az egy hónapra, úgy érzem most, mintha egy negyedéves perióduson lennék túl. Olyannak "látom" magam, mint egy cirkuszi mutatványos, aki tányérokat pörget. Méghozzá úgy, hogy egy ingatag pálcán belendíti az első tányért, azután a másodikat, majd sorra a többit. Egy kis idő alatt egy egész sor tányér forog szinte a semmiben a feje felett - és a zsonglőr először lassan, majd egyre gyorsabban fut egyiktől a másikig, nehogy lepottyanjanak. A közönség csodálja és ugyanakkor szerintem szorong  is mindenki, hogy "jaaajleneessenek", "óóóójajvajonoooodér".

Amikor belegondolok abba, hogy volt olyan időszaka az életemnek, amikor így teltek a 7köznapjaim, egyáltalán nem csodálom, hogy az immunrendszerem felmondta a szolgálatot. Futottam egyik helyről a másikra, ugrottam egyik szerepből a másikba és közben valahogy jómagam mellett is elfutottam. Az időbeosztás zsonglőre voltam, és imádtam úgy összehangolni a programjaimat, hogy minél több találkozás férjen bele 24 órába. Egy fiatal szervezetnek látszólag nem is gond a pörgés -  de ha szokássá merevedik ez a működés, akkor később már komoly akadályok épülhetnek belőlük. Sőt! Olyan elvárásokká is növekedhetnek, amelyeket, ha 100 életünk lenne, sem lennénk képesek megvalósítani - nem hogy ebben az egyben :)

KOR-szak-váltás

Hmmm, régen jártam erre felé. Már hiányzott is. Mindig elhatároztam, hogy az okos telefonomról szórok ide fantasztikus sziporkázó szavakat, de aztán nem lett belőle semmi. Máson volt a hangsúly, és megengedtem magamnak, hogy kényszer nélkül megszülessen újra a helyzet, hogy ott folytassan, ahol abbahagytam. Itt vagyok, és ez a legtöbb, mit MOST ad6ok. 

Távollétemben elértem az 5chillagosok táborát, azaz 50 éves lettem. Nagyon furcsa látni a számot és közben ez is arra emlékeztet, hogy "nemcsak a 20 évesekééé a világ".
No meg arra is, hogy:

• lassan, lassan - azaz a valódi saját tempómban kívánok minden területén  az életemnek haladni...
• pihenjek, rendszeresen - tehát tartsak szüneteket...
• annak örüljek, ami van - szóval minden nap olyan új döntéseket hozzak, melyek a nyugalmamat és a belső békémet táplálják, mert akkor körülöttem is nyugalom és békesség van...
• abból gazdálkodjam, amim van - így kényszerek nélkül halad6ok a fejlődésemben...
• minden nap szánjak időt az elcsendesülésre - ennek értelmében remélhetőleg éberebben vagyok jelen a 7köznapokban, legyenek bármilyen hangosak is a körülmények...
• körültekintően bánjak a testemmel, hogy a lehető legtöbbet és legjobbakat tapasztalhassam meg a lehető legtovább, a segítségével...
• minden nap adjak HÁLÁT, mindenért és mindenkiért, ami és aki körülöttem Létezik...