2015. április 6., hétfő

A szabadságnak ára van...

"Szereted még szerelemmel apát". Éppen a körúton sétáltunk, és nekem elakadt a szavam, ahogy a semmiből meghallottam a chilingelő kérdését. Nem tudtam megszólalni, de ahogy egymásra néztünk a könnyeim mögül az akkor 7 éves lányom is látta a válaszom. Mindig tudtam, hogy a gyerekeknek nem kell ott lenni, és mindent látni és hallani ahhoz, hogy tudják, mi is történik a szüleikkel, illetve bennünk. Elkezdődött valami. Megrepedt egy olyan páncél, amit régóta hordtam. És a folyamat elindult. Mint a szülés, ami nem fordít6tó vissza, amikor a vajúdás szakasza megkezdődik.

Pár hónappal később összekucorodva zokogtam a Blaha Lujza téri metró aluljárójában. Előtte nem sokkal jártunk a férjemmel egy ügyvédnél, hogy mondja el, hogyan kell válni. A beszélgetés után egyikünk jobbra a másikunk balra indult. Előttem volt az egész nap, mielőtt haza indultam. De milyen haza az, ahonnan tudod, hogy el fogsz jönni? Hogyan menjek haza, ha tudom, hogy egyszer csak elpakolok. Hová viszem a "szabad" életemet? Semmit nem tudtam, hogy hogyan, hogy mikor, de azt éreztem, hogy nem marad6ok tovább hazugságban. Nem tudom magam tovább azzal ámítani, hogy minden rendben van. 

Mi volt a hazugság? Kívülről minden rendben is volt, de...és ott volt ez a fránya DE. "Szeretlek, hálás vagyok, büszke vagyok rád, DE nem tudok tovább együttélni veled". Azt hiszem, hogy ennél érhetetlenebb és felfog6atlanabb mondatot nem is lehet mondani. Az apró "DE"szócska olyan feneketlen mélységű szomorúságot, hamis örömöt, valótlan célokat tud eltorlaszolni, hogy amikor kitöröltem az "útból", minden érzés előtolult. Hiányok leginkább, amivel szinte kézenfogva jár a félelem.

Akkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet. Egy ágyúgolyó méretű lyuk lett a mellkasomon, és minden levegő vételkor úgy éreztem megfulladok, vagy szétszakadok, olyan fájdalom hasított a "szívembe". Nem a férjem ellen fordultam, sőt, minden igyekezettel azon voltam, hogy ne hibáztassam - magamat okoltam mindenért. Nem találtam a helyem. Mélységesen átéreztem azoknak a helyzetét, akik egy ilyen pillanatban azt mondták és mondják, hogy: maradok. Inkább minden maradjon úgy, ahogy eddig volt, csak ez a fájdalom szűnjön meg. Ezek az élmények is jó "alapul" szolgáltak a későbbi autoimmun betegséghez. Majd megoldjuk.

Mintha lá6atlanná váltam volna. Kerültem az embereket. "Belehaltam" a döntésembe. A testem nem, de lelkemnek az a része, ami azt tartotta fenn, hogy "mindenrendbenvan" szükségszerűen, haldoklásba kezdett. Több, mint egy év volt, mire átfájtam magam ezen a szabadságba vezető szakaszon. Több, mint egy év önmarcangolás, belső vívódás tarkította az utam. Szinte mindennap felkérdeztem, hogy tényleg ezt akarom-e? A válasz mindig az volt, hogy nem ezt az állapotot akarom, nem a fájdalmat és szenvedést akarom, de éreztem, hogy a "felhők felett mindig kék az ég" - oda tartottam. Több, mint egy év, mire tovább tudtam lépni. Nem visszataláltam, hanem valami új született meg bennem. 

Ez a "köztes lét", minden lehetőséget felkínált, hogy visszaforduljak a megszokottba. Minden alkalommal, amikor a mese olvasás után, az utolsó busszal eljöttem a gyerekektől, újra és újra ÉREZTEM, hogy marad6nék - mégis elindultam. Majd elváltunk. A személyes holmijaimmal jöttem el. Minden, amit értékes volt akkor a számomra, ott maradt. A legfőbb kincseim is: a gyerekeim is. Én lettem az ingázó szülő, mert a gyerekeket nem tettem ki annak a bizonytalanságnak, amibe indultam. Újra belehaltam. Kölcsönös megegyezés nélkül, ezt a lépést nem tudtam volna megtenni.  Maradtak a saját szobájukban, apai elhelyezéssel, és az édesanyám minden héten több napot töltött náluk. Önszántából. Vitte a szíve és a szeretet. Mindenkinek nehéz volt, és nem tudtam semmi biztosat. Mindenkit kimozdítottam a megszokott világából a döntésemmel, aminek a "terhét" elviselni szintén nem volt könnyű.

Ennek 12 éve. Azóta is hálás vagyok minden pillanatért, egyedül nem érhettem volna el a jelenlegi állapotot. Soxor mormoltam esténként: Teremtőm, Te ki családot teremtettél magként a földre, mintaként az emberiségnek, akaratod szerinti felelősségemben erősíts meg kérlek...
Pár éve A csodák tanítása c. könyv gyakorlatai segítettek - és segítenek - abban, hogy megértettem, ha félelem nélkül döntök, akkor a szabad életem sz-épül. :) :) :) Ahogy belül, úgy kívül is, körülöttem is. Ennek az áldását tapasztalom nap, mint nap. Szabadon kapcsolódva -  vagy nem kapcsolódva - másokhoz, a lát6ó és a lát6atlanhoz egyaránt.

Gyakorlat: 
Emléxem a nehéz helyzetekre. A szabadság ára számomra az, hogy a figyelmemet arra fordítom, ami van. Észreveszem a félelmet magamban, és többé nem hiszek benne. Minden lélegzetemmel minden kísértést, ami a félelem felé fordítaná a figyelmemet átadom az imáimmal az Égnek: váljon fénnyé, szeretetté és bölcsességgé. A nyugalmat és az örömöt sugárzom.

Csodálatod varázslást!
Hiszen tudjátok, minden helyzet egy lehetőség, hogy csoda születhessen bennünk és körülöttünk :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése