Mi a megváltás Atyám?
2018. 03. 28. 7:59 Bp
Mi a megváltás Atyám?
2018. 03. 28. 7:59 Bp
Megcsörrent a telefonom és Petra (Gál Petra Júlia) nagyon kedvesen kérdezte, hogy mesélnék-e neki is, hogyan alakult az életem, milyen úton jutottam el oda, hogy életvédelemben önkénteskedem. Nagyon hálás vagyok a megkeresésért. Azért is, mert minél többször mesélek ezekről az állomásaimról, sebeimről, annál inkább kirajzolódnak számomra is a bennük rejlő kincsek, ahogy a lelkivezetőm mindig tanítja. És a fiatalokért, Petra bátor kérdéseiért, a friss nézőpontokért is nagyon hálás vagyok. Bízom benne, hogy te, aki olvasni fogod, találsz magadnak is kincseket ezekben a sorokban.
A cím, amit Petra választott a mondókámból igazán szívhez szóló. Nem gondoltam, hogy ilyen módon válik valóra a gyermekkori álmom, hogy a négy gyermekemből kettőt nem tudok itt, a fizikai kopogtatható világban a karjaimba venni. Hálás vagyok, hogy most már tisztán érzem: ők is hozzám tartoznak.
Részlet a teljes írásból:
Korábban egy tanúságtételben Krisztus öt sebével párhuzamot vonva az életed öt sebébe engedtél betekintést, az első az, hogy te egy nem várt gyermek voltál. Mi előzte meg a születésed?
Mielőtt a gyerekeim megszülettek, elindult bennem egy önismereti munka, melynek során kaptam egy konkrét feladatot, hogy anyukámat kérdezzem meg arról, hogyan is történt az én születésem.
Ő ekkor rögtön elkezdett mentegetőzni: „én akartalak, apád nem akart.”
Nem értettem, miről van szó, ekkor derült ki: én egy nem várt gyerek vagyok, becsúsztam még a házasságkötés előtt. Apukám egy nagyon vidám, bohó ember volt és mint egy fiatal férfi, egészségesen megijedt, azt gondolta, nem tudná ezt vállalni, ezért nem akarta, hogy megtartsanak. És bár anyukám is megijedt, benne megjelent a felelősségérzet is és attól való félelmében, hogy a jövőben nehogy baj legyen az abortuszból, – hiszen szeretnének majd gyereket -, azt mondta, megtart. Három hónapig folyt erről a vita a fejem felett. Közel hatvan évesen tudtam meg, hogy édesanyámnak volt már előttem egy abortusza és tulajdonképpen lemásoltam azt a mintát, amelyben felnőttem.
Két abortuszod is volt. Nem volt olyan szociális háló, vagy bárki körülötted, aki meg tudott volna győzni arról, hogy mégse így dönts? Milyen tudatállapotot kell elképzelnünk, hogy jobban meg tudjuk érteni ezeket a nőket, vagy ha éppen le akarnánk beszélni erről valakit, hogy tudunk belehelyezkedni a helyzetükbe?
Olyan, mint hogyha egy sisak került volna a fejemre, bármi érkezett körém, fölém, hozzám, az nem tudott bejutni. Az én esetemben nem volt olyan, aki le akart róla beszélni. A szégyen miatt nem is beszéltem róla. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, anyukámnak mondtam el, aki úgy reagált: „Úristen, mit fognak hozzá szólni a szomszédok?!” 18 éves voltam, nekem semmi szexuális felvilágosultságom nem volt. Azt gondoltam, ha egy férfi megkíván, akkor nekem az a dolgom, hogy kielégítem az ő igényit.
Arról, hogy én mondhatok rá nemet, hogy a szüzesség kincs, érték, védeni való, nekem nulla tudásom volt.
Az én történetemnek egy még drámaibb része, hogy ekkor, 18 évesen két férfi vetett rám szemet… Borzalmas, így visszatekintve, hogy fel sem merült bennem, hogy lehet más választásom, így amikor teherbe estem, nem tudtam eldönteni, hogy melyikőjüktől lehet. Elmondtam nekik, hogy terhes vagyok, külön-külön, úgy, hogy egymásról nem tudtak. Mindketten az abortusz mellett álltak, az anyukámmal együtt.
Bementem a kórházba és egy bizottság előtt formaságból el kellett mondanom, hogy miért nem vállalom a gyereket. Senki nem győzködött, hogy tartsam meg. Semmilyen támogató közeg nem vett körül, de ez egy olyan kétségbeesett állapot, hogy nagyon szeretetteljes légkör kell ahhoz, hogy át lehessen vinni bármit egy ilyen állapotban lévő nőnek.
Meg tudtál már bocsátani magadnak?
A lelkivezetőm folyamatos megerősítéseivel és a Ráhel Szőlőskertjének segítségével, igen. Az első alkalommal, amikor a lelkigyakorlaton voltam, még nyomokban bennem voltak a bűntudat morzsái, aztán ez teljesen fel tudott szabadulni. Azt gondolom, hogy nem is tudnék hitelesen önkéntes lenni, ha a történtek nem kerültek volna a helyükre.
A teljes beszélgetésünket itt olvashatjátok el : 777 - A hit nem magánügy!